Fény éhe, tudtam, hogy az égnek
Földi csillaga az ének.

És akkor csillog, akkor csillag,
Ha sugarai énenként nyílnak.

Nyílnak, nyínak fényszívdobognak,
Mint elevenekben a holtak.

Hamvuk magzatvizében ellő
Ember- és világszív esztendők.

Emberöltő! Világűr-öltő!
Mérheti bármihez a költő,

ha a Mindenek Mindenének
Minden mindene minden ének.

Én éhe, tudtam, hogy az ének
Megénedő énje az énnek.

S mint földi, csúszó-mászó csillag,
Minden énnek énjeként csillog.

Mint a génekben a holtak,
Élnek, énnek, lettén a voltnak.

Amikor énekel a költő,
ember- és világűr-öltő,

ha az Énekek Énekének
énekes éneke. Ének ének.