Most aztán gyönge kis tollam,
Nehéz-bús szóval vigyél hírt rólam.
Hogy itt élek-éldegélek,
A vak föld és világ felett.
Erdőnek, szabad mezőnek
Álmodója voltam csillagfénynek.
A bércek, csúcsok, nagy hegyek,
Sugárban, dalban fürödtek.
Most e komor égbolt alatt
Lelsz-e te, szegény reménysugarat?
Minden ott maradt, oda át,
Fa. erdő, csillag és virág.
Mult, Jövő, Népek, Világok.
Mint bús tenger a lelkem háborog
Új világ, új sors, új ember.
Magam életén kezdem el.
Magam munkája-küzdése,
Lesz az időnek szellem-vetése.
Az út, amerre haladok -
Zengnek, zengnek testvérdalok.
„Mindig új, mindig kezdeni”.
De nekünk e sorsot kell tölteni.
A vak időben, században
Világítani magunkban. |
