Indult az első gondolat 
zúdítani vak ökleit.
Szemet szemért, fogért fogat! 
Nézem az ősök kölykeit, 
nézem ködfoltos szemüket,
s hirtelen úgy rontok neki 
bunkómmal, gyűlöletüket 
szétütni, vagy békíteni, 
ahogy születtem, ősi nyersen; 
tenyésztett jó modoromat,
ki tudja, miért, elfeledtem. 
Simító kezem fojtogat.

Minden kor újabb harcot ad: 
zászlót bont öt magyar legény, 
tatár fut, nézem arcodat :
veled hát újrakezdtem én. 
Testedben lezárt sejtbokor, 
szív és ököl még egybenőve, 
gömbölyű ölhajód komor 
korok vizén úszik előre.

Rémlik bennem a bűntudat, 
míg főnixként újrajárom
az őskorszakig nyúlt utat, 
s kikiáltom mindenáron: 
kerek hasadban szív az ököl, 
de ököl, ököl ne, mégse! 
Legyen már béke, te tündökölj 
te, ember születése.