Bánatimnak
örvényében,
Jaj, mint esém nagy véletlen;
Nincs, ki szánja szegény fejem
Tekívüled, én Istenem!
Az tavaszi szép időnek
Látom, mindenek örülnek,
Erdők mezők megzöldülnek,
Az madarak énekölnek.
Legörögvén szemem könnye,
Sírván nézek mindenekre,
Mert hazámnak gyászra fordult,
Az mint látom, szép címere.
Oh, átkozott gonosz óra,
Ki engemet bujdosóvá
Tettél, ily nagy vándorlóvá,
Hogy juttattál ily nagy búra!
Gondolatim csak hazámrul
Vannak, atyámfiairul,
Jóakaró barátimrul,
Kedves, édes szomszédimrul. |
Homályban
bémerült napom,
Gyászban öltözött csillagom,
Mert virágzó állapotom
Keservesen jut eszemben.
Sírnak szüntelen szemeim,
Hullnak orcámon könnyeim,
Gyászban öltöznek napjaim,
Nem is múlnak esztendőim.
Jóakaróim, vitézek,
Kik hol vagytok végbéliek:
Isten legyen már veletek,
Emlékezetben legyetek!
Gyakor szerencsés csatákat
Vitézül nektek kívánok,
Adja Isten jövendőben
Tivéletek egyetemben.
Mindenben Isten vezértek
Légyen vitézek tinéktek;
Mikor pogányokkal víttok,
Nemzetünkért vagdalkoztok. |
Oh, én kedves
laktom földem,
Ki engemet feltartottál,
Szárnyomra is bocsátottál:
Isten áldjon bő áldással!
Nem szólhatok immár többet,
Mert búbánat én szívemet
Fujtja, faggatja testemet,
Megkeseredett szívemet.
Drága laktom szép földemben,
Elhiszem azt, jövendőben
Kit lásson meg az én fejem,
Hogy lészek még víg örömben!
Ez éneket egy oly korban
Dráva, Mura közt laktomban
Szerzém Csáktornya várában,
Zrényi Miklós udvarában.
1664 |
