Arany János 
A vigasztaló
Dinnyés József dalai
Mi a tűzhely rideg háznak, 
Mi a fészek kis madárnak, 
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
S mire nincs szó, nincsen képzet: 
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon, 
Fáradalmit fájva hordom, 
Képemen kel búbarázda, 
Főmön a tél zúzmaráza: 
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit; 
A virágban téged lellek, 
Öröme a kietlennek! 

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja, 
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát, 
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság 
Tövisei - gyenge rózsák. 

 Jókedvem te fűszerezed, 
Bánatomat elleplezed, 
Káröröm hogy meg ne lássa, 
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben 
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom. 

Verseimben van-e érdem: 
Sose bánom, sose kérdem; 
Házi mécsem szelid fénye 
Nem hajósok létreménye, 
Nem a tenger lámpatornya, 
Mely felé küzd száz vitorla, 
Mely sugárát hintse távol... 
Elég, ha nekem világol.