"Művész hazája
széles e világ;
A hirnév országútját lakja ő,
S ez út hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számára nő."
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szivem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy - csak egy
hazája van.
Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb, az ősi tüzhelyen.
Ott ismerősen vészik őt körül
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő - tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképpen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, ahol s mint
kedve jő
Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.
S a nyíltszivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll,
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel,
S hogy ebből semmi hang el nem
veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet! |
Ameddig ily
nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi
szája
A költő énekét, - addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azon túl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárbamegy:
Széles világon nincs népe s hona-csak
egy!
Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanul:
Nem a díjt méri, melyet tán az
ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ö e honért, e honnal s honnak él,
-
Örömeit, búját zengvén, ha dalra
kél.
Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza,
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Visszhangja messzi ég alá kihat
-
És fölverendi a késő századokat.
De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, - nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el;
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke
1851 |
