Arany János 
A költő hazája
Dinnyés József dalai
"Művész hazája széles e világ; 
A hirnév országútját lakja ő,
S ez út hosszába minden olajág, 
Minden babér az ő számára nő." 
Ám hadd legyen, nem tagadom, 
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szivem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának 
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának, 
Midőn először útnak erede; 
Hová e gondolatvezér 
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen, 
Mint bárkán a galamb, az ősi tüzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körül 
Gyermekkorának játszótársai; 
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő - tán már csak néhai; 
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképpen megszokott, 
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd 
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szivét és eszét, 
Ajkára ez simult, hogy dallana; 
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett. 

S a nyíltszivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon; 
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll, 
Örül, vagy sír az édes hangokon; 
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, 
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körül, 
Nép, melynek érzi keble, zengi szája 
A költő énekét, - addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája; 
Azon túl maga jövevény, 
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárbamegy:
Széles világon nincs népe s hona-csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát 
Szeretni tudja kimondhatlanul: 
Nem a díjt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl; 
És, bárha szűk, és bárha gyér 
A jutalom és a babér: 
Ö e honért, e honnal s honnak él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza 
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza, 
S reménye vásznát jó szél lengeti! 
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja, 
Visszhangja messzi ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul, 
És a jövendő hallgat, - nem felel, 
Bár keble csak bánat dalára buzdul: 
Honát a költő mégse hagyja el; 
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke

1851