KOHÁRY István, (Csábrág, 1649. március 12. – Csábrág, 1731. március 29.): költő. Nagyszombatban, Bécsben tanult a jezsuitáknál, filozófiai doktorátust szerzett. Habsburg-hű bécsi udvari élet, ünnepségek, színielőadások, vadászatok szereplője. 1667-től Fülek kapitánya. 1675-ben Rómába zarándokolt. 1682-ben Thököly fogságába került. 1685-ben kiszabadulva részt vett a fölszabadító harcokban, Eger alatt jobb karja súlyosan megsérült. Szemben állt Rákóczival. Hűségét Bécs magas tisztségekkel jutalmazta, 1685-ben gróf, 1707-ben altábornagy, 1711-ben Hont vm. örökös főispánja, 1714-ben országbíró. Bőkezű mecénás, az iskolák, a kat. egyház támogatója. – A fogság tette költővé; várbörtönében sínylődve a természet pompájáról, az udvari élet szépségéről költött verseket, melyeket később vetett papírra. Csapongó képzeletű fölfogásban és kifejezési módban barokk, allegorizáló-vizionárius álomköltészetet teremtett, melyben a földi élet és a túlvilág kozmikus egységbe olvad, az ébrenlét és az álom közti határok elmosódnak (Keseredett rabnak […] álma). Pompás nagyúri parkot képzel, melyben a látványosságok elmélkedésekre, moralizálásra adnak okot (Vasban vert rabnak […] sétálása). Az életnek álomként való fölfogását vallásos tanulsággal ötvözi (Üdő múlatás közben szerzett versek). Munkáira jellemzők a formai és nyelvi mesterkedések. Verseinek címét többnyire a versfők tartalmazzák, gyakoriak az anagrammák és kronosztichonok. Munkái 1720–1726 között szerző és nyomdahely nélkül, füzetekben jelentek meg, valószínűleg Nagyszombatban. Koháry István ismerte a latin mondást, miszerint "poeta non fit sed nascitur (költővé nem válunk, hanem születünk)". Magát inkább katonának tartotta, versfaragásba csak kényszerűségből, fogságai évei alatt kezdett. Versei börtönéveiről, viszontagságairól szólnak, vallásos és erkölcsi tartalmúak. Mivel nem mindig tudta leírni, gyakran fejben memorizálta azokat. Több mint 10 000 verset írt. Költeményeit az irodalomtörténet a barokk főúri költészet lezárójának tekinti.

Megjelent művei:
Sok óhajtás közben, inségviselésben, éhségszenvedésben, keserves rabságban Munkács kővárában szereztetett versek (5 füzetben adta ki 1720);
Üdőmulatás közben szerzett versek (1687-ből, midőn Eger alatt vett sebében sinlődött)
Sokféle kereszttel elkeseredett embernek kikoholt verse (1706-beli budai elvonultsága idejéből)
Elvénült embernek búsuló gondolatai (1721)
Hol egyszer s hol másszor kifaragott s összveszedett, rongyából leirt fűzfaversek (1726)