KALÁSZ Márton (Somberek, 1934. szeptember 8.): költő, író, műfordító. Sombereki sváb család gyermekeként látta meg a napvilágot, iskolás koráig nem beszélte a magyar nyelvet, az irodalmi németet még később sajátította el. Egy német identitású fiatalemberre nyilván sokkolóan hatott a berlini fal, ezzel kapcsolatos emlékeit az utóbbi években írta meg (Berlin - Zárt övezet. Emlékezések, 2010). 1952-ben érettségizett Pécsett. 1953-1957 között az Ormánságban állami gazdaságban dolgozott, Siklóson és Szigetvárott népművelési előadó, művelődésiház-igazgató volt. 1958-1970 között Budapesten a Falurádió riportereként működött, közben 1960-tól tíz éven át az Európa Könyvkiadónál szerkesztőként dolgozott, 1964-ben ösztöndíjasként az NDK-ban járt. 1970-től 15 évig az Új Írásnál munkatársi, majd rovatvezetői munkakört töltött be. 1971-1974 között a berlini Magyar Kultúra Házában munkatársi beosztásban tevékenykedett. 1986-tól a Vigilia főmunkatársa és szerkesztőbizottsági tagja, 1986-1991 között a Jelenkor szerkesztőbizottságának is tagja, 1991-1994 között a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója. 1995-től a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított. Budapesten él és alkot. 1991-ig a Vörösmarty Társaság elnöke volt. 2001-2007 között a Magyar Írószövetség elnöke, 2007 óta elnökségi tagja. 2008 óta a Bella István-díj kuratóriumának tagja. 2009 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Népdalszerű versekkel kezdte pályáját. Első nagy műve, a Viola d'amour (1969) száz darab nyolcsoros páros rímű versben egy szerelem belső regényét mondja el. Szállás (1978) című kötetétől kezdve verseiben sok a kihagyásos mondat, és gyakori a ritka, régies vagy tájszó. Az imádkozó sáska (1980) című kötet versei a világvárosban élő felnőttről szólnak, akiben a vidéki ősök hagyománya él tovább. Fordításai (kortárs német költők, így Günter Kunert és Franz Fühmann, Günter Grass tolmácsolója) hozzásegítették ahhoz, hogy a magyar nyelv szokatlan, már-már idegenszerű lehetőségein eltűnődjék. Merész szórendje, mondatszerkesztése feszültséget kelt, és a nyelvteremtés izgalmát érzékelteti. Sorai olykor nemcsak többféleképpen értelmezhetők, hanem többféleképpen olvashatók is. Verseit gyakran ciklusokba szerkesztette (Viola d'amour, Szállás, Az imádkozó sáska), műgond, választékos nyelvi erő jellemzi költészetét. Legjelentősebb életműve költészete, de mellette kortárs német költőktől való műfordításai és prózai írásai is számottevőek, s műgonddal készültek. Önéletrajzi ihletésű Téli bárány (1986) című regénye, melyben gyermekkori emlékeit eleveníti meg.

Művek
Hajnali szekerek, 1955;
Ünnep előtt, 1961;
Rapszódiáink évada, 1963;
Változatok a reményre, 1967;
Fejér megyei képeskönyv, 1975;
Megszámított vigasz, 1976;
Hozzánk a hóbagoly, 1983;
Ki olvas éjszaka verset, 1987;
Az utolsó érintés, 1989;
Rejtek, 1990;
Tört mi, 1993;
Próba, 1994;
Sötét seb, 1996.