ERDÉLYI József (Újbátorpuszta, 1896. december 30. – Budapest, 1978. október 4.) Apja román, anyja magyar volt. Nagyszalontán, Déván, Mezőtúron tanult, 1913-ban írta első verseit; az Új Idők és A Hét szerkesztője elutasította őket. 1915-ben hadiérettségit tett, az orosz frontra került. 1916-ban a Kolozsvári Szemle közölte első verseit. 1918-ban a debreceni egyetem jogi karára iratkozott, 1919-ben a Vörös Hadseregben, Lévánál a csehek ellen harcolt, a kommün bukása után karhatalmi, majd egyetemi zászlóaljban szolgált. 1920-ban mint katonaszökevény a Margit körúti fogházba került; leszerelték. Íróként próbált érvényesülni, nagy szegénységben élt. Gyalog járta be az országot. 1921-ben titokban szülőföldjére is ellátogatott; a román határőrség elfogta, Fogaras várába internálták, hónapok múltán tért haza. A költői népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, a népdalok egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit követte, a hagyományos formát azonban modernebb érzékenységgel töltötte meg. Versei mitologikus szemlélettel közelednek a világhoz, érzékletes képekben teremtenek kapcsolatot az emberi érzelmek, indulatok és a természet jelenségei között. Testvéri érzéssel vegyült el a természetben és a szegények világában, a közéletben viszont lázadóként lépett fel, a nyomorba süllyedt paraszti tömegek keserűségét és vágyait szólaltatta meg. Verseiben válságos lélek forrong, az otthontalanság érzése jelenik meg. A barátságtalan nagyvárosi környezet elől a falusi kisvilágba, a természetbe, a gyermekkor emlékeihez menekült. Lázadó indulata és magányossága alakította ki romantikus költői öntudatát, az elnyomott nép szószólójaként lépett fel, szellemi vezető kívánt lenni, s mindez időnként a költői küldetés mitizálásával és az önértékelés zavaraival járt együtt. A 30-as években erősödtek lázadó indulatai, Cölöpverők, Csatorna, Fekete Kőrös című epikusan színezett összegző költeményeiben a falusi szegénység nehéz sorsára hívta fel a figyelmet. Találkozás Lőrinc pappal, Magyar család című verseiben pedig már a nép és az ország pusztulásának rémképeit festette. Szociális követeléseknek adnak hangot A zenélő kecske és Obsitos című verses meséi is. A korábbi dalformától részben eltávolodva epikus jellegű költeményekben számolt be személyes sorsának alakulásáról és nyomasztó közéleti tapasztalatairól: Nyári rapszódia című versében a hitlerizmus hazai térhódítása ellen emelt szót, Őszi rapszódiájában pedig a közelgő háborúra figyelmeztetett. Bolond Istók című elbeszélő költeményében, klasszikus példák vonzásában adott számot ifjúkori hányattatásairól. Eb ura fakó (1938) és Árdeli szép hold (1939) című könyveiben romantikus: inkább költői, mint tudományos nyelvészeti jegyzeteit tette közzé. Szószármaztatási ötleteit költői regékként is feldolgozta Halevők és Nióbe (1941) című műveiben. A harmadik fiú (1942) és Fegyvertelen (1942) című önéletrajzi munkáiban gyermek- és ifjúkorára tekintett vissza. Kényszerű visszavonulása után önkritikusan ítélte meg politikai múltját. Kései költészete ezeknek az emlékeknek nosztalgikus bemutatásában és a természet bensőséges költői ábrázolásában bontakozott ki.

Művek
Ibolyalevél (1922);
M. Délibáb és szivárvány (versek, Pápa, 1927);
Az utolsó királysas (versek, Pápa, 1928);
Tarka toll (versek, Pápa, 1931);
Felkelt a nap (versek, Bp., 1933);
Negyedik rapszódia (Bp., 1937);
Fehér torony (válogatott versek, Bp., 1938);
Örök kenyér (verses elbeszélés, Bp., 1938);
Látjátok feleim. A Halotti beszéd költészete (esszé, Bp., 1939);
Emlék (versek, Bp., 1944);
Niobe (Hitregék, Kecskemét, 1941);
Fegyvertelen (önéletrajz, Bp., 1942);
A harmadik fiú (önéletrajz, Bp., 1942);
Toldi-kéz (versek, Bp., 1943);
Visszatérés (versek, Bp., 1954);
Csipkebokor (válogatott versek, Bp., 1955);
Arany ménes (versek, Bp., 1959);
Szőlőfürt (versek, Bp., 1965);
Aranylakodalom (válogatott versek, Bp., 1972);
Zengő csillag (versek, Bp., 1976);
Csontfurulya (versek, Bp., 1979);
Aranyalma (versek, Bp., 1982);
Minden élők útján (versek, Bp., 1982).