BERDE Mária (Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20.) erdélyi magyar író, költő, műfordító, tanár. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, édesapja református lelkész. Nagyenyeden végezte a középiskolát, első verse diákkorában, 1906-ban jelent meg a Pesti Naplóban. A kolozsvári egyetem bölcsészkarán magyar-német nyelv- és irodalomból doktorált; 1917-től 1920-ig a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanára. Kezdettől bekapcsolódott a kibontakozó irodalmi életbe, az Erdélyi Irodalmi Társaság (1919) és a Kemény Zsigmond Társaság tagjául (1920), majd alelnökéül választja. Marosvásárhelyi tanársága idején az Erdélyi Szemle, majd a Zord Idő szerkesztője (1920-21), a Napkelet munkatársa. Szépirodalmi alkotásai és cikkei a legtekintélyesebb erdélyi, budapesti és szlovenszkói magyar lapokban jelentek meg. 1931 őszén került Nagyváradra, ahol főmunkatársa lett Az Írás című rövid életű irodalmi, művészeti és zenei hetilapnak; regényét Marokszedők cím alatt 1932-ben a Nagyvárad közli folytatásosan. Olosz Lajos, Szombati-Szabó István és Tabéry Géza társaságában 1933-ban létrehozta az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) csoportosulását és könyvkiadó vállalatát, amelyben 1937-ig tevékenykedett. Írói pályája utolsó szakaszának kezdetén, 1934-ben szakít végleg az Erdélyi Helikonnal. A Világosság, Szabad Szó, Népakarat és Utunk közli verseit, széles tematikát felölelő novelláit, tanulmányait és cikkeit. Egyik alapítója és haláláig főszerkesztője a Dolgozó Nő-nek. Halk szavú, az epikum felé hajló, szimbolista stíluseszközöket kedvelő, a természet minden rezdülésére érzékeny lírikusként indult. Legjobb verseit Seherezádé himnusza című kötetében publikálta. Látásmódja, tiszta hangú, finom zeneisége, érzelmes lírája, valamint az emberi viszonyok sajátos, etikai megközelítése, nőies érzékenységre valló, néhol impresszionista hatást mutató prózájának stílusa miatt a szó igazi értelmében asszonyírónak nevezhető. Egyik-másik prózai írását predesztinációt valló erős kálvinizmus jellemzi. Egykori bírálói szóvá tették "levendulás feminizmus"-át. Sokirányú tevékenységéből novella- és regényírói munkássága a legmaradandóbb. Néhány elbeszélése (Szegény kicsi Jula, Rina kincse, Télutó, Vargabetű) hangjának eredetisége, nyelvének költői szépsége miatt sorolható a legjobb kortárs magyar novellák közé. Vissza-visszatérő témája a magát felszabadító vagy felszabadítani akaró asszonyember sorsa, társadalmi és erkölcsi helyzete, a párválasztás és a nők érzelmi világa, lelki életük szabadsága a férfival való kapcsolatukban. Egy leányanyáról írott regényében, A szent szégyen-ben a társadalmi előítéletekkel szembeszállva azt bizonyítja, hogy a nők csak a termelőmunkában való részvételükkel, anyagi függetlenségük megteremtésével érhetik el szabadságukat. Az álerkölcsökkel, képmutatással leszámolni akaró írói szándék ebben a regényében a főhős lelki fejlődésének sokszínű költői rajzával párosul. Higgadt és kulturált stílusú, tudatos felépítésű társadalmi regényében, a Földindulás-ban az erdélyi dzsentri háború utáni pusztulását, végső züllését festi. Életműve koronájának szánta és "a lelkiismeret ébrentartása igényével" írta az erdélyi reformmozgalom hősei, id. Szász Károly, ifj. Wesselényi Miklós és társaik emlékének szentelt történeti regényét, A hajnal emberei-t. " ( helikonista )( Erdély )

Művek
Batsányiné Baumberg Gabriella élete és költészete, Kvár, 1912;
Versek, 1912;
Az örök film, r., 1917;
Rina kincse, elb., Temesvár, 1923;
Haláltánc, 1924;
A szent szégyen, Marosvásárhely, 1925;
Enyedi történetek, Nagyvárad, 1926;
Romuald és Andriana, Pozsony, 1925;
Seherezádé himnusza, Kvár, 1928;
Télutó, Kvár, 1928;
Földindulás, 1–2, Kvár, 1930;
Szentségvivők, r., Nagyvárad, 1935;
Tüzes kemence, 1936;
A hajnal emberei, 1–2, 1942.