A költő rendberakja vízióit;
az olvasót elámítja a vers:
teremtett, illékony valóság.

De a nem-álom tó, ha megvetette
hajlékony hátát roppant köveken,
marad. és önmagát teremti

minden őrzött s óvatlan pillanatban.
Minden élőnek megnyilatkozik,
nincs szüksége énekesre.

Ó, nem a táj a szép; foszlott, didergó
bárányfelhők izgága köd fölött
s az este tányérjára csöppent

hogy fájjon, és eszedbe jusson újra
egy másik táj, egy ismerős falu,
egy borzas, sárkányarcú felleg

ami fölötted valaha megállott
hogy fájjon, mert a mesebeli táj
is nélküled fagyott szavakba...

És mégis hangos, eszelős örömmel
fogadsz magadhoz mindenik igét,
mert tudod: legvégső ígéret

arról, hogy lehet még külön világod,
illékony, percre teremtett való,
számodra mégis: örökkévalóság.