Zöldfülűként vonzott a nagyság
meg a hírnév, a szertelen.
Addig ámultam egy havas fát,
véremet fagyöngy szívta el.

Telente rámtört a tavaszvágy:
- ó, Március, egyetlenem! -
Ki sem fakadtak a barackfák,
már lombjukat sirattam el.

Tudtam, ha pávák remekítik
a délutáni dombtetőt:
ott Isten is jelen van mindig.
És féltem őt, rettegtem őt.

De csak tarka tollat találtam,
s rebegő, rezgő levegőt.