Én beszédöm
lészön mast történt dolgokról,
Nagy Szegedön esött szertelen csudákról,
Sok terek és magyar ott elhullásokról,
Méltó hogy én írjak szerencse forgásáról.
Vala sok jó legén már öszvegyűlésbe,
Kit hajdúknak monnak széllel vármegyékbe,
Igen igyeköznek menni nagy Szegedbe,
Tót Mihált kivánják hadnagyul ő
közikbe.
Derék nagy kapuját várasnak felnyiták,
Az ötezör hajdúk mind bérohanának,
Nagy sivalkodással várast mind
elbamlák,
Számtalan tereket hajnalban levágának.
Jól értitök immár Isten ajándékát,
Mely jó szerencsével szereté hajdúkat,
De ők szertelenül elbízák magokat,
Mert nem adának erről Istennek
hálákat.
Császár ez szép várát bizon megsegélli,
Hanem ha soholt egy szolgáját sem
leli,
Jobb néktek magyarok ezzel elébb
lépni,
Mert félök én azon, keztök mind
itt elveszni.
Ott ez beszédöket mind semminek
vélék,
Az császár erejét egy csöppné sem
félék,
Öket megvernie lehetetlen vélték,
Nándorfejérvárig mennyönk, ők aszt
beszéllék. |
Ímé, Ali
basa táborát járatá,
Az álló seregbe köznépet állata,
Hátul szekereket két renddel járata,
Puskás jancsárokat azok közzé állata.
Immár az magyarok Szegedben hogy
hallák,
Hogy az terekek őket ott készen
várnák,
Ők az várasvégre hamar kiszállának,
Semmi szertartás nincs, hadnagyok
búsultanak
Zászló elesését magyarok megláták,
Utoljáró huszárok megfutamának,
Gyűjték az testöket, halmokat rakának,
Magyarok főnépek mind elszaladának,
Óh, ti balgatagok, hajdúk, kik ti
vattok,
Esztökbe vegyétök, mit mast néktök
mondok:
Szívvel, könnyőségvel jó vitézök
vattok,
De hadakozásban igen bolondok vattok.
Csak az egy Istenben jámborul bízjatok,
Minden igyetekben nyereséggel jártok.
Eszt ha eszötökben, hajdúk, nem
tartjátok,
Mint szegedi mezőn, ti gyakran
levágattok.
Magát jelentötte versnek kezdésében
Az ki szerzé, vagyon oly mint fél
kedvében,
Kassában Seböstyén nagybőjt közepiben,
Írá ezörötszázötvenkét esztendőben. |
