Szöllősi Zoltán
Maradtam úrfi
Dinnyés József dalai
Forgatja sok-sok tenyerét,
magyarázgat a fa –
címtelen nénémnek elég
volt írnom sehova.

Tanyám birodalmi város,
kívül hordja lelkét,
könnyem, Ádám könnye, sáros –
hát teremtődöm még.

Szárnyát galamb, húzza sután
fényét utcalámpa,
fal gőzöl a részeg után,
felhugyozott árnya.

Magamban, hű bolond, sokat
beszélek s magyarul,
Bercsényi úr lába rohad,
Rákóczi úr gyalul.
 

 Ablak sötétlik százezer,
irtóztató hiány,
ablak világít százezer,
irtóztató magány.

Nől tengerem fulladásig,
teljében fönn a Hold,
ifjak, rút békakirályfik,
koronás csillagok.

Maradtam úrfi, hadakkal
lépő évek alján,
számon a félretaposott dal,
s rí bajuszom kajlán.

Él szerelmem, él a szomjam,
ország s bánat lelkem,
magam kell csokorba fogjam –
egy asszonyé legyen.