S. Benedek András 
Itthontalanul
Dinnyés József dalai
Kilépsz egy ajtón s már nem vagy otthon.
Átlépsz egy határt és nincsen hazád.
Nem vár Őshaza, a kincses Orhon
Végleg bezárta kristály-kapuját.

Átkelhetsz folyón, hegyen, mocsáron,
Vezethet ünő vagy bármi vad,
Nem lelhetsz otthont ezen a tájon.
Ez a te néped. S nem értik szavad.

Az égből a mélybe épülő Bábel
Köreit róva, sárban és porban,
Nincs ki elhaló hangodra rálel.
A szavak szép boltíve beroppan.

Itt vagyok hát. Útszéli kereszten.
Kezem s lábamon a vér felbuzog.
Vénülő varjak károgják vesztem:
Hová lett kardod, vérted, virtusod.

 Nincs Ararát. A süllyedő bárkán
Kígyó szisszen, hörren a vadkan,
És az iszapból támadó sárkány
Karmai közt vergődünk riadtan.

Itt vagyok hát. Útszéli kereszten.
Kezem s lábamon Krisztustövis.
De jön majd, ki illőn eltemessen,
Hisz hazám ez, a vérázott rög is.

Nyílnak a sírok, lángot vet a dögkút,
Felizzik a föld s az árdeli hold is.
Vár a régen beszántott földút,
Visz a csonkolt szarvú unikornis.

Mert hol csontjaink a határpóznák
Mienk ez az árva, gyomverte föld,
Mienk e sokszor elperelt ország,
Mit kiontott vérünk megjelölt.