Magyaroknak
híres, neves árulói,
Károlyi és Linder, Kun Béla, Rákosi,
Párizsból, Moszkvából, Belgrádból,
a sírból
gyertek elő nyomban, valljatok
színt, így volt,
pénzért, hírért, névért, ostoba
eszmékért
kiszolgáltattátok a drága magyar
vért?
Elfolyt az a zúgó, vén Duna habjába,
Oltba és Marosba, Vágba és Drávába.
És aki túlélte mindezt sírva, ríva,
nehéz csikasz-létbe lett légyen
taszítva,
sorsa bujdosás volt, honi börtön,
puszta,
önmagán is ámult, ha mégis kibírta.
Jenkik országában hordhatta a bálát,
kockás skót szoknyában táncoltatta
lábát,
román, szlovák, ukrán, szerb szóra
kapatták,
belerúgtak durván, hogyha nem jól
szolgált,
ha riszálta farát stílussal és bájjal,
a hazug hízelgőt kenegették hájjal.
Talán nem is vagyunk, mindenünk
a voltunk,
sértetten hallgatunk, hamvadt tüzet
oltunk. |
Pajtás, hány
csalatást felejteni kéne,
de kiserkedt mégis varas sebünk
vére.
Hazánk árulói, bárki bárhol bujkál,
rejtse Belgrád, Párizs, hideg tükrű
Bajkál,
megtalálunk úgyis mindőtöket végül,
rábólint az Úr is, ami jár, megtérül.
Rengeteg munkátok nem kívánjuk ingyen,
fizetünk most érte, ha kéritek,
ha nem.
Mindent meghálálunk, amit hála
illet,
elprédált országunk, leköpött hitünket.
Gyertek haza, gyertek, vár a meghurcolt
rab,
vár az árva gyermek, várnak élők,
holtak,
vár a Városliget legöregebb fája,
biztosan akad majd, ki felsegít
rája! |
