Én menjek el innen?? Én ide nem jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,
emberformám várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.

E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.

Nem vagyok Rákóczi. Nem rokonom nékem
sem a muszka cár, sem a francia király.
Mint testem e földben, lelkem élt e Népben,
mezítláb harcoló rongyos kurucokban:
magyarban, szlovákban, ruszinban. Szívemben
porladt kuruc ősök vágya újra dobban.

Az erdei virág, ha fogynak a fények,
egy-helyben haldokol, avar lesz, elkorhad,
trágyája lesz új, szebb virágú növénynek.
Ilyen az én Népem. Várva, egyre várva,
trágyája hull szirma a szebb jövő alá.
Szegény elhagyott nép. Atyátlanul árva.

Mert van jövőjéhez sok bába itt, hitvány,
Júdás íródeák, ki tárogatóval
csalogatja labanc-útra, viszályt szítván,
van jó igrice, ki szívét elringatja,
tudós tanítója, pár nemes vezére,
- de azért oly árva, mert kevés az Atyja!

Atya kell a népnek! Húzhatnak karóba,
szívem van: maradok népem egy Atyjának.
Nem megyek sehova, semmi Rodostóba,
mert Rodostó-éltem volna nékem Pesten.
Ha meghalok, ezt a földet trágyázza meg
új, szebb kuruc álmok tavaszához testem!