Sorban halnak a költők, 
csak föladja a harcot a szív.
Ti, szószólók, ti kiválasztottak, 
az űr, az Úr sorban visszahív.

Mily szégyen, mily megalázó, 
hogy még Fehéregyháza se jut 
senkinek, se Esztergom, se Szárszó, 
hullunk, hangtalan, csillagunk lefut.

Befejezetlen mű, befejezetlen élet,
s ráadásnak ez a fejetlen világ; 
talán a szív, a máj, a tüdő megérzi, 
hogy nem érdemes, hogy nincs tovább.

Pedig hullani is szépen kellene, 
áldón, lengőn és hangtalan,
de oly csendben, melynek mindörökre 
messzehangzó, szóló hangja van