Ámde ő a bút hiven táplálja,
S a hálás bú őt tartja ismét fel, 
Mert ha kebeléből kiszakadna, 
A költőt is síri éj fogná el.

Igy él ő sokáig, mint a pusztán 
Elkiáltott fájdalom nyögése,
Mely lassanként semmiségbe foly szét, 
Nem lelvén szűt, amelyben felélne.

Sír borúl az énekek fiára, 
Idegen föld nyomasztó bilincse, 
Hej, de ezt is győztesen lerázza 
A költőnek szent hazaszerelme. 

És porából napraforgó hajt ki,
Mely szünetlen arccal néz keletnek, 
Mintha mondaná, hogy ott a szent föld, 
Melyhez áldás s vágyai sietnek.

És szivéből lesz dalos madárka, 
Mely hazáját látogatni eljár, 
Ott elzengi bánatát, keservét
S szent sejtelmét, mint minden szív táplál. 

És lelkéből barna felhő válik,
Mely dörögve száll meg bérceinken, 
Szent harag, mely álmainkból felráz, 
S melyre a bitorló bűn megretten. 

1864