Kovács Vilmos 
Vereckén
Dinnyés József dalai
Pogány szittya hadak útján megyek.
Körülöttem tarka hegyek,
alattam szakadék,
fejem felett az ég,
kézzel érem... És mögöttem
egy ősi monda... Messziről jöttem.

Az erdő már vetkőzik, meztelen:
Egy kis patak tör rá esztelen
kacajjal a mélybe,
és erőtlen szélbe
kapaszkodva száll a levél.
Nyújtom léptem, de az alkony elér.

Mit zúg az erdő?.. Ülök egy kövön,
s ezer hangját dalba kötöm,
amíg körülállanak
a kíváncsi árnyak.
...Valamikor egy vén szittya
ülhetett itt; s a hegyeket szidta,
 

 nyugtalanul a rónát kereste,
és itt szakadt reá az este.
Tüzet csiholt, nyelte
a füstöt és a lelke
mélyén rég hallott babonák.
ébredeztek. Zúgolódtak a fák,

kövek mozdultak. Az ágak nyögve
hajladoztak és zörögve
hullámzott az avar,
s nem szűnt a hangzavar
csak hajnalban, mikor lóra
pattanva vágtatott... "Róna, róna!"

mordult a szürkületbe a szittya...
Rég volt... A földből szikla,
a fából meg szén lett,
s a hegyek is szépet
mesélnek azóta róla...
De szittya volt, s lecsalta a róna.