Láncon tartják s hosszú dróton,
hogy igy lassan beleszokjon,
sorra nevén szólítgatják,
hogy feledje ura hangját.

Ujjal pattintnak feléje,
de befut a ketrecébe.
S bármily tág is a nyakörve,
csak fuldokol nyöszörögve.

Majd azt mondják: Hoppsza, szolgálj!
Ám az még farkot se csóvál,
ül naphosszat, mint a rokkant,
s tűnő fellegekre vakkant.

Pártját csak az este fogja
- bús mészáros -, s neki dobja
a nyers napot, mint leütött
nappalból a véres tüdőt.

Csak ha léptek közelednek,
hegyzi fülét és remeg meg,
s elcsuklottan, várva, gyötrőn
lesi: ki jön? Hátha Ő jön!

De megint nem, újra csak nem!
A csendbe húz nyújtva, csaknem
földre nyúlva, mintha hangja
durva lába után kapna.

S szemében nyűtt messzeségek
lázas vonalai égnek,
s míg a láncát tépi, rágja,
vérzőn felszakad a szája,

nyelvét roncsolja a zord vas,
habot csattog, mint az ordas,
körben forog, köre szűk kör,
egyre vonít, egyre szűköl!

Ha a kutya gazdát cserél,
jó ideig se hal, se él,
nyög, fúj, ínyén vér csordul át -
Jaj, ismerek ilyen kutyát!