A rügykölyköknek
nedves még az orra
s a körtefákon tágszemű, fehér
virágsereg bólong a szélben sorra
s a barna földön némán meghajolva
Apám megint szánt, - mindig kell
kenyér.
Apám megint szánt. Neki ez jutott
csak,
a munka egyre, szántás és vetés,
A város messze, rendszerek csaholnak,
de szótól nem érlel termést a holnap
és fel sem oldódik a szenvedés.
Apám már nem hisz semmilyen csodában
és győztes forradalmat sem remél,
az ígérők megcsalták mindahányan
és elhagyták a vészes éjszakában,
s Apám szánt mégis, mindig kell
kenyér.
Apám csak szánt. Görnyedten, szótlan
egyre
mert kék az ég és szótlan már a
föld.
Reménye nincs, de dolgos izmú teste
nem süpped lomha tétlenségbe veszve,
bár megcsalták s körötte összedőlt |
a kis világ,
mert kis világa volt csak;
néhány tehén, diófák és család
...
Ma már csupán a szél övé és a holdat
hajába szőtte valaki s a bornak
elvitte sűrű, édes illatát.
Ki tette? - rendszer, évek, Isten,
ember?
Fiától hallja, egyszer visszatér.
De visszajöhet-e, ki elment egyszer,
más lesz az már, telítve idegennel
...
Apám csak szánt, mert mindig kell
kenyér.
Apám nem kérdez, nem lázong, csak
ballag
a barna földön, míg az esti szél
ködinget ad a fázni kezdő gallynak
s az új szántásra árnyakat takargat
és akkor fáradtan pihenni tér.
De reggel, már mikor a körtefákon
míg csak szunyókál bimbó és a szél,
Apám megint szánt, de szemében
álom
bizserdül, hogy még innen a halálon
egyszer együtt kerül nekünk kenyér. |
