Kannás Alajos 
Apám megint szánt
Dinnyés József dalai
A rügykölyköknek nedves még az orra 
s a körtefákon tágszemű, fehér
virágsereg bólong a szélben sorra
s a barna földön némán meghajolva 
Apám megint szánt, - mindig kell kenyér.

Apám megint szánt. Neki ez jutott csak, 
a munka egyre, szántás és vetés,
A város messze, rendszerek csaholnak,
de szótól nem érlel termést a holnap
és fel sem oldódik a szenvedés.

Apám már nem hisz semmilyen csodában
és győztes forradalmat sem remél,
az ígérők megcsalták mindahányan
és elhagyták a vészes éjszakában,
s Apám szánt mégis, mindig kell kenyér.

Apám csak szánt. Görnyedten, szótlan egyre
mert kék az ég és szótlan már a föld.
Reménye nincs, de dolgos izmú teste
nem süpped lomha tétlenségbe veszve,
bár megcsalták s körötte összedőlt

a kis világ, mert kis világa volt csak;
néhány tehén, diófák és család ...
Ma már csupán a szél övé és a holdat
hajába szőtte valaki s a bornak
elvitte sűrű, édes illatát.

Ki tette? - rendszer, évek, Isten, ember?
Fiától hallja, egyszer visszatér.
De visszajöhet-e, ki elment egyszer,
más lesz az már, telítve idegennel ...
Apám csak szánt, mert mindig kell kenyér.

Apám nem kérdez, nem lázong, csak ballag
a barna földön, míg az esti szél
ködinget ad a fázni kezdő gallynak
s az új szántásra árnyakat takargat
és akkor fáradtan pihenni tér.

De reggel, már mikor a körtefákon
míg csak szunyókál bimbó és a szél,
Apám megint szánt, de szemében álom
bizserdül, hogy még innen a halálon
egyszer együtt kerül nekünk kenyér.