Ki tiltja
meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem
én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki
érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult
vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért,
kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki
érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég
ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti
meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott
született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát
jelentse
s elporlik,
szétpereg. |
Óh, én nem
igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily
honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben
tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha
választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha
toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért,
vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom
van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom
van
és lélek vagy
agyag
még nem vagyok s nem oly becses
az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok
szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem
vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat
érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem
rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly
fiadat!
1935. nov. 21. |
