Egymásba tolt terek hosszán
víz fut tova, sebes árján
szinte porzik, mint mi volt.

Itt állít meg, hasítékba
zártan itt vár: teste préda,
karja két ág, száradó…

Vére, kínja itt, lenn szégyen,
felkiáltó jel az Égben,
amiképp függ szenvedőn…

Olyan elvont, mint egy metszet,
mégis rokon, nemcsak kegyszer,
fájdalmában eleven.

Mennyi hű kéz, csók csiszolja
- kavicsot ha víz sodorja –
a talapzat oly sima;

sebzettek, mi, megtöröttek
hogy’ tudjuk ezt!: nem személynek,
annak szól, ki áldozat.