Nem repülsz már, földhöz nőttél,
ég-dalokból leverődtél,
fölibéd vén fenyő roppant;
fejszézik a Változatlan!

Csőrben, fában és imában,
század-illat violában
csupa fűrész, gépcsattanás;
titkát szeli fel a világ.

Tegnap hitet csipegettél,
tegnapelőtt reményt ettél;
elmorzsálva, megtaposva,
mi századunk összefonta.

Félsz, hogy holnap már hit se lesz,
annyi se, amit csipegetsz,
mind elfogynak a szeretők,
s néma rigóké lesz a Föld.

Fuss, csak fuss csak árva rigó;
egy dal maradt, - jaj, az is jó,
fuss, mert a világ ha ránkszakad,
egy remény lesz, csak egy marad:

a nyelv alatt a dal: a mag.