Meglódult életek
ülnek ketrecbe zárva,
gyökeret ver a sárga füst
arcukba, terheik halmazába.
Kártyáznak - ujjaik közé
szívet, zöld gallyat szednek sietősen,
tekintetük mint vadorzó madár
megáll a levegőben.

Mintha az elhagyott szülők,
asszonyok fognák láthatatlan
a szőlőfürtöt, az új diót,
a friss inget minden csomagban.
És távolodik a vonat;
ezek az eleven pántok
lepattannak, más kapcsokat
vernek a messzi városok, világok.

Kirohannak a sürgönyoszlopok,
gyepes udvarú falvak a szemükből.
A mozdony torkán tűz lobog,
zászlót bont föléjük füstből.
Micsoda villámütés
csattan a sötét tavon!
füstbe, lángba csavarva,
száguld a sokadalom.