Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

Korán megmutattad földalatti képemet
halálfélelemtől messze látó képzelet!
De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
éretlenül, ifjúságtól üresen.

A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
és kiköt a sárga véres vitorláival
ez a múló év is, pontosan úgy mint tavaly.