Gyermekvoltom
őszén,
lengedező növény
termáltónak öblében,
míg gyengéd szőrszálak
violája látszott,
cikkcakkban mászkált széjjel,
mához negyven évvel
korább szerződésben
állottam már Nősténnyel.
Most avas strófában,
miként iskolában
szándékoztam, aszerint,
és ahogy kívánta
lengyelszép Zsuzsánna,
monyamon tiporván sírt,
úgy szerettem volna
lovam abrakolva
fölkínálni ez papírt.
Mindig belőlem szólt,
itt vetkőzött s megholt,
miképp hátat fordított,
csecse két bimbója
másfelé állt, s mintha
cukorrépa lett volna,
könnyezett tintámba,
s a számtanirkámba
ákombákomot zagyvolt. |
Skólakékből
hűlt el
bagolypuha tüllben,
míg behemót patanyom,
ökör mázsás lépte
sárladzó pecsétje
gyűrődzött a combomon,
ilyen rút múzsától,
miként butaságtól
keseregtem oly nagyon.
Járványos Zsuzsánna,
aki mintha náthás
tüsszögdélő nőszemély,
mely állapotjára
nézvést olyan árva,
volt-nincs akácalevél,
annak sohasem volt
híján árok, mennybolt,
lábom feje tetején.
Miként versemmel is
lótfut a Nemezys,
ásót fogván betemet,
szemenszedett étvágy-
amra marharépák
nyársolják föl nevemet,
réti margaréta
pislogó árnyéka
sír fölöttem, kinevet. |
|
