gazdagodva miként kifosztva,
lassan minden a fordítottja,
gyorsabb időben
maradunk egyenként magunkra,

s annyival fogyunk egyre többen,
ahányan megint kevesebben
az ismerősök,
elárasztnak ismeretlen

arcok, csodáljuk, mennyi gőgös
mosoly vetül ránk, mintha győzők
lennének, mégsincs
közöttünk győztes és legyőzött,

akiknek még feledni sincs mit,
jövőjük múltunkhoz hasonlít,
Sziszüphosz sorsa,
a szikla mindig visszahullik,

az élő maradandót játszik,
csak az a fontos, ami látszik,
ki kérdi? honnan
keringett ez a kert idáig,

talán mint a kométa, roppant
mélységéből a földre lobbant,
e baljós kéve
minden időt magába foglal,

egyetlen keringésbe kötve
az emberiség történelme,
a messzelátók
vademberekkel néznek szembe,

s ha újra visszatér e vándor
őrszem, lesz-e, ki minket lásson,
vagy hibbant csontok
távcsöveznek egy szarkofágból?