TÓTH Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, 1928. november 7.): költő, műfordító, újságíró. Debrecenben érettségizik a reáliskolában. Ezután Pesten, a bölcsészkaron végzi a magyar-német szakot. Ekkor már elég súlyos a tüdőbaja, húszéves korától végigkíséri életét. Nyarait főként ezért tölti szepességi üdülőkben. Nagyon rossz családi körülmények között élt. Az egyetemi évek nyeresége elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás volt. A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális színezetű retorikánál (szónokiasság). Verlaine-ben a gyengédség, az érzékenység fogja meg. Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, sa Samain típusú költők bűvöletében él. A betegség, a mélabú, a halálérzés, a dekadens életérzés nála tárt lélekre talált. Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali szerenád című kötetben jelentek meg. Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művész karrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést. Művészetére- sajátos hangulatiságának megfelelően - az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabb képekben, hasonlatokban s különösen jelzőkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, de talán éppen ez visz költészetébe egyhangúságot, monotóniát. Mégis posztumusz kötetében korábban írt verseivel szemben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyag a természetesebb és egyszerűbb. A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő epedő nosztalgiával tekint fel Adyra. Előadásmódja bármilyen bonyolult is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes.

Művek
Hajnali szerenád (versek, nyugat, Budapest, 1913);
Lomha gályán (versek, Nyugat, Budapest, 1917);
Az öröm illan (versek, Táltos, Budapest, 1922);
Örök virágok (műfordítások, Genius, Budapest, 1923);
Létektől lélekig (Athenaeum, Budapest, 1928);
Tóth Árpád összes versei (Szabó Lőrinc gondozásában, Budapest, 1934);
Tóth Árpád összes versfordításai (Szabó Lőrinc gondozásában, Budapest, 1942);
Tóth Árpád összes versei és műfordításai (Budapest, 1957);
Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Budapest, 1962);
Összes művei (I – II., kritikai kiadás, szerk. Kardos László, Budapest, 1964)