SZERVÁC József; (Budapest, 1952. május 13. - Budapest, 2001. június 16.): költő. 1970-ben Budapesten érettségizett. Utána nyomdász, 1975-től hivatalsegéd, segédmunkás, építőipari művezető, bedolgozó, alkalmi munkás volt. 1981-től szabadfoglalkozású író. Szervác József az igényes olvasók körében, mi több, versei által lett nemzedékének egyik legjelentősebb egyénisége. Fájdalmasan rövidre szabott életében azonban mégis megadatott számára egyfajta teljesség: szemléletének és eszméinek művekké teremtett, komor szépségű világa irodalmunk értékes része, mondhatni „örökös tartománya” immár. Szervác rendkívül igényes és szigorú, folytonosan kísérletező és kereső művész volt. Személyiségének, alkatának ez a lényegi tulajdonsága – kereső nyughatatlansága – inspirálta őt arra, hogy mondandóját prózai művekben is megformálja. Rövid, karcolatszerű elbeszélések, abszurd hatású, humoros, ugyanakkor mélységes részvéttel ábrázolt végjáték-epizódok, drámaian feszes és sűrű szövetű novellák gyülekeztek a versek mellé. Ezek az írások mégsem afféle „költői prózák”; legföljebb kapcsolódó, de önálló szöveguniverzumok. A hősök többnyire magányos, elesett emberek, a Sors feketelistás kiebrudaltjai. „Vétlen matériájukat” Szervác József a lelkünkhöz emeli, hogy érezzük, szánjuk és szeressük őket – mint magunkat és az életet: a másoknak mindig remélhető Reményt.1988-ban a clevelandi József Attila-díjat kapta. Költészetét formafegyelem, szenvedélyes érzelmi ellentmondások jellemzik.

Művek
Szavak hazáig, versek, 1980;
Mi fájna?, versek, 1987.
Végnapjaim története, novellák, Hungarovox Kiadó, 2002.