JUHÁSZ Ferenc (Bia, 1928. augusztus 16.): költő, szerkesztő. Az elemi iskola négy osztályát a biai római katolikus iskolában végezte 1934-1938 között. Polgári iskoláit Bicskén járta ki 1938-1942 között, majd 1942-1946 között a budapesti Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanulója volt. 1946-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett. 1947-ben fonógyári munkás volt. 1948-ban a budapesti József Attila Népi Kollégiumban folytatta egyetemi tanulmányait magyar-filozófia szakon. Itt találkozott Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vett. Felesége később tanárként és irodalomtörténészként tevékenykedett 1972. december 14-ei öngyilkosságáig. Juhász az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyta. Felesége szüleit 1948-ban kulákká nyilvánították, apósa a szegedi Csillag börtönbe került, s ott raboskodott 1955-ig. Juhász 1948-1949 között a Hunnia Filmgyár dramaturgjaként dolgozott. Első két verse a Dárium karácsonyi számában jelent meg. Első verseskönyvét a Franklin Társulat adta ki 1949-ben. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja volt. Ezt követően költészete tartós támadások tárgya lett, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolták. Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérték: felesége hosszú depresszióba esett. Az irodalmi élet konfliktusai és magánéleti tragédiái mellett azonban sikereket is ért el mind a társadalmi, mind a művészeti életben. Juhász Ferenc indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Nemcsak faluja kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Költői szárnypróbálgatásai a második világháborút követő koalíciós időkre estek, tehát művészként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga - egész életműve tanúsága szerint - az egyetemesség és kozmikus látás. A magyar szocialista rendszer összeomlása után a senki földjére került. 1954-1956-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője, a forradalom után sokáig nem tudott írni, majd viták és vádak tárgya lett. Ezt az életpályát láthatólag súlyos belső és külső konfliktusok kísérték. Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog író. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta. (ötvenes évek triász)

Művek
A tenyészet országa, 1956;
Virágzó világfa, 1965;
Három vers, Három évtized, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában, 1978;
Csikóellés, 1978;
Művei, 1, Versek és eposzok; 2, Eposzok és versek; 3, Versprózák 1978–1980;
Remény a halálig, 1983;
A hazatérő halott, Békéscsaba, 1988;
Krisztus levétele a keresztről, 1993;
Világtűz, Versek 1989–1994, 1994;
Pupillák, versek, 1995;
Pipacsok a pokol fölött, versek, 1996;
A szenvedések Édene, versek, 1998;
Kozmosz-magány, vál. versek, 1998;
Válogatott versek, 1999.