A daltulajdonos

Ezerkilencszázhatvanhétben elindultam otthonról. 
Stoppal. 
Nem volt menyasszony, feleség. 
Csak úgy mentem.

Útközben találkoztam mindenféle csavargóval. 
Hónuk alatt fényképezőgép volt. 
Könyveket szorongattak. 
Vitatkoztak a művelődési házakban, az akkor induló klubmozgalomban.
Együtt bementünk templomokba, megnéztük a festményeket, freskókat. 
Megnéztük a szobrokat s régi falvakat kerestünk meg.
Amikor vitatkoztunk, roppant fontos dolgokról vitatkoztunk, arról,
hogy mi jutott nekünk ebből a népből, ebből az országból.
Melyek voltak azok a fontos dolgok, amelyekért szót kell emelnünk.
És nagyon érzem még ma is, 
Hogy ők voltak azok, akik segítettek nekem,
ők, a hasznos csavargók.

A hasznos csavargók.

Az akkor 30-37 évesek csodálkozva néznek körül....
csodálkoznak a beletörődő sorsokon,
a betagozódás csapdáin,
és csodálkoznak a füstbe ment terveken és álmokon.

A pesszimisták között lelkes vagyok, a lelkesek között optimista lettem.
Akár a mesékben:
csak az utazás segített túljutnom a problémákon.

Amíg módom van rá, találkozom a költőkkel, akiknek verseit énekelem.
A könyvekbe belepréselt gondolatot vérrel újjászülni roppant felelősség.
Ezért elviszem a még élő költőknek azokat a verseket, amelyeket megzenésítettem.
Így találkoztam Buda Ferenccel, Ratkó Józseffel, Kiss Benedekkel, 
még Nagy Lászlóval, Szécsi Margittal és még ki tudja hány költővel, a ma élő kezdő, fiatal költőkkel.
És a határainkon túl is megkerestem Gál Sándort, Tőzsér Árpádot, Kulcsár Ferencet...
vagy  az Erdélyben, Délvidéken élő többieket.
Az igazság, hogy az anyanyelvi költészet, egy népnek, mint minden népé, 
lázít, símogat, nyugtat és gondjainkra orvosságot ad. 
Ezért szeretem a verseket énekelni, ezért szeretem mások gondolatait fölidézni akár dalban, 
akár csak elmondva egy-egy írást.

A felnőtté válás, a döntések sora nagy felelősség. 
Ez megkeményíti az embereket.
Vannak, akik döntések nélkül élnek, nem választanak...
Helyettük döntünk, helyettük választunk.
Miattuk énekelek.
A politikai szűklátókörűség idegesít egy cseppet, miattuk is énekelek.
Magányos hősök között élünk.
Ezek a magányos hősök mi vagyunk a mindennapokban.
Mi vagyunk a svejkek, 
mi vagyunk  a gulliverek, 
a mindent túlélők, 
a mindent megismerni akarók.
A forradalmárok mi vagyunk,
hiszen teremtő ösztönök élnek bennünk, emberi teremtő ösztönök
és ezek az ösztönök mindenféle elnyomás ellen tiltakoznak.

Az értelmetlen halál, a megalkuvás, a ki nem mondott szó, 
az igazságtalanság mindig felháborít. 
Ezek ellenében keresem értelmes életet, a szeretetet, a jóságot.
Az erőszak minden formája megfélemlít.
Az nem igaz, hogy az utánunk következő nemzedék fogyasztásorientált, 
történelem-nélküli, arctalan, csellengő, hit-nélküli. 
Ha ilyenek, akkor mi tettük ilyenné őket.

Mindig törtem a fejem azon, hogy hogyan vállalhatja az ember, 
hogy mások helyett kimondjon valamit.
Ehhez három tényező kell:
egy - az egyén, aki vállalja, hogy kimondja...
egy valaki, aki fogadja ezt...
és a társadalom, amelyik megengedi.
Ez nagyon nehéz, mert nem tudjuk, hányan vállalják ezt mások helyett
és az sem biztos, hogy a társadalom, ahol a közösségek élnek, ehhez hozzájárulnak.

Az én eszközöm a dal, a megzenésített vers, a politikai ének. 
Ezek összejöttek nálam.
Másoknál más eszközök jönnek össze.
Az én dolgaimhoz hozzájárultak kortársaim.
Ezért tehetem meg azt, amit megteszek.
Ezért meg is teszem, amit tehetek.