A magyarság megtartotta Erdélyt a körülötte fekvő részekkel. A török földön az iszlám uralkodott, a királyi Magyarország idegen államrendbe erőszakoltatott be. Nem itthon, hanem Bécsben, Rómában, Párizsban, Prágában, Konstantinápolyban döntötték el idegen érdekek és szükségletek szerint Magyarország sorsát. A széttépett hazában a magyarnak nem volt módja hadvezéri és államférfiui tehetségeinek kiképzésére és kifejtésére. Nagy nemzeti hadsereget egész Bocskai Istvánig magyar hadvezér nem vezetett többé. Habsburg-királyaink udvarának idegen körébe egyetlen egy magyar sem tudott behatolni, hogy tehetségeivel irányadó befolyást gyakoroljon.

A magyar e zord időkben olyan hadsereget tudott talpra állitani, akik a szellem fegyvereivel hódították meg a nemzeti érzés, a magyar nyelv és a magyar műveltség számára a három részre szakadt országot. A magyar műveltség legönzetlenebb, legtevékenyebb apostolait a szenvedés és gyász emberöltői nevelték. Ezek a vándor apostolok ínséggel, üldözéssel dacolva járták be az ősi haza minden tájékát, behatoltak mindenhová, az urak sziklaváraiba és a szegénység szalmafödeles viskóiba. Letépték a műveltségről az idegen mezt, nemzeti jelleget és tartalmat öntöttek belé, megteremtették a magyar irodalmat és tudományt, s utat törtek nyelvünknek a társadalomba, valamint az államéletbe. 

E nemzedékek magyarosították vissza Magyarországot, s pótolták a megszűnt politikai és közjogi egységet a nyelv és nemzeti érzés egységével. Ez az érzés fűzte össze a török, az erdélyi és az idegenben székelő királyi hatalomnak alávetett területek lakóit, s a szétszakadt ország minden rétegében ébren tartotta a politikai összetartozandóság eszméjét, mely kedvezőbb viszonyok közt lehetővé tette az államegység helyreállítását.

(Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)