A második világháború utolsó hónapjaiban megindult és a 40-es évek végéig folytatódott kényszermigrációk, államilag szervezett, etnikai és agrárszociális célzatú telepítések következtében több millióan változtatták meg lakóhelyüket. Részben a magyar hadsereg nyomában, részben a deportálások eredményeként több mint 300 ezer magyarnak kellett elhagynia a magyar állam számára ismét elveszett felvidéki (120 500), kárpátaljai (25 000), erdélyi (125 000) és délvidéki (45 500) területeket, akiknek helyére a szomszédos államok nagyarányú telepítési akcióinak keretén belül szlovákok, ukránok, oroszok, románok és szerbek százezrei költöztek. Ezen nemzetpolitikai és szociális jellegű – csehszlovák, szovjet, román, jugoszláv – telepítések fő céljának a határvidéki kulcsfontosságú városok (pl. Galánta, Érsekújvár, Léva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad) és területek addigi magyar jellegének megszüntetését és ezáltal a jövőbeli esetleges magyar revíziós igények lehetetlenné tételét tekintették. Ezekben a volt kisantant országokban szinte kizárólag a magyarok rovására elért jelentős nemzeti homogenizációs sikerek már a háború utáni első népszámlálási statisztikákban is tükröződtek. Az ellenségesnek, a magyar revansizmus ötödik hadoszlopának tekintett Kárpát-medencei magyar kisebbségek lélekszáma a deportálások és a szélsőségesen magyarellenes légkör hatására az 1941-beli 3,2 millióról 1949-ben 2,4 millióra csökkent a bevalláson alapuló népszámlálási statisztikák szerint.

          A térség országaihoz hasonlóan az ismét 93 ezer km2 területűre zsugorodott Magyarországon is hasonló etnikai homogenizáció felé mutató folyamatok zajlottak le. 1945 és 1950 között közel 220 ezer német deportálására, 73 ezer szlovák önkéntes kitelepülésére és kb. 320 ezer magyar menekült betelepülésére került sor. Ezen migrációk és a kisebbségek identitására katasztrofális hatást mérő egyéb események (deportálások, értelmiség java részének távozása, etnika területük teljes szétforgácsolódása, magyar környezetben való felolvadása stb.) következtében a mai Magyarország területén élt kisebbségek száma 660 ezerről 129 ezerre csökkent 1941 és 1949 között, ami a magát magyarnak valló népesség számának és arányának 9,1 millióra, illetve 98,6%-ra való növekedését eredményezte. 

          Az azóta eltelt több mint négy évtizedben a térség volt szocialista országaiban a társadalom és a gazdaság szocialista típusú átszervezése (államosítás, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, a hagyományos, jelentős cselekvési autonómiával rendelkező paraszti társadalom, zárt etnikai /falu/közösségek felbomlasztása, szétzüllesztése, indokolatlan extenzív iparosítás stb.) hallatlanul megnövelte a népesség térbeli mobilitását, és több százezernyi, korábbi paraszti tömegeket késztetett az új munkásosztály fellegváraiba, a sokszorosára duzzadt népességű városokba. Mindez természetesen a többségi, államalkotó nemzetek városokon belüli arányát, esetleg hegemóniáját növelte. Sok esetben pedig a városiasítás az adott városban évszázadok óta lakó, nagy arányt képviselő nemzetiségek erőszakos visszaszorítását is célozta. Általánosságban elmondható, hogy az elmúlt négy évtizedben a magyarok száma mind a mai határokon belül, mind kívül az 1980-as évek elejéig egyenletesen nőtt (10,6, illetve 2,8 millióra), majd a vészesen visszaesett természetes szaporodás és a szomszédos területekről Magyarországra való növekvő áttelepülés miatt jelentősen csökkent (10,2, illetve 2,7 millióra). A magyar etnikai terület kiterjedése 1949–1990 között nem változott lényegesen, csupán a városok és nyelvszigetek esetében volt – a felgyorsult belső térbeli mobilitás és asszimiláció miatt – a trianoni területen belül számottevő térhódítás, a határainkon túl pedig jelentős visszaszorulás megfigyelhető. Századunk második felében azonban az uralkodó nemzet és a kisebbségek többé-kevésbé békés etnikai–demográfiai párharca elsősorban a falusiak százezreit felszívó városokban zajlott (zajlik) le. Különösen gyakori és extrém etnikai átalakuláson mentek keresztül a – trianoni határon kívül és belül – nyelv- és államhatár közelében fekvő városok, az 1914–1945 között lezajlott, többszöri államhatalom-változások, terület ide-oda csatolások, tömeges kényszermigrációk és a sokszor megmagyarázhatatlanul nagy népességkoncentrációt eredményező, urbanizáció következtében. 

          A honfoglalás óta elmúlt 1100 év a magyar etnikai térszerkezet átalakulása alapján négy fő periódusra osztható fel. Az első, a 10–15. század közötti időszakot – főként a lakatlan területek és a nemzetiségek rovására történt – magyar transzgresszió; a második, a 16–18. századokra vonatkozó periódust – a belső háborúk, a török hódoltság, a felszabadító harcok és az azokat követő migrációs folyamatok eredményeként – rendkívüli magyar etnikai regresszió és azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió jellemezte. A harmadik, többnyire a 19. századra és a 20. század elejére kiterjedő időszakban – természeti és társadalmi tényezőknek köszönhető – túlnyomórészt önkéntes magyarosodás eredményeként a középkori magyar etnikai terület regenerálása felé mutató, magyar etnikai transzgresszió és nemzetiségi, főként szlovák, német regresszió bontakozott ki és gyorsult fel századunk elejére, melyet a trianoni békeszerződés, a történelmi magyar államterület felosztása tartóztatott fel. A negyedik, máig tartó időszakban a trianoni területen fokozódó magyar etnikai előretörés, a trianoni határokon túl a szlovák, ruszin, román, szerb, horvát, szlovén előrenyomulással szembeni általános magyar etnikai–területi regresszió volt megfigyelhető, melyet csupán 1938–1944 között szakított meg a revíziós sikerek következményeként egy rövid, ideiglenes magyar etnikai térnyerés.