Egy kicsit zöld, egy kicsit kék,
majd estére lassan holdezüst.
Egy kicsit ott, aztán itt,
holnapra talán mindenütt.

Egy kicsit madár, kicsit angyal,
vagy éppen virágzó liliom,
a tengerrel táncoló delfin
vagy Krisztus arcán a fájdalom.

Egy kicsit alkony, aztán hajnal,
csendre feszített virradat,
ködbe tévedt nyírfaerdő,
riadtan vágtázó vén vonat.

Egy kicsit én, egy kicsit te,
egymásba költözött mi vagyunk.
Az átvérzett fátylak árnyékában
talán felépül a holnapunk.

Halottnak látszik drága ez a hajnal,
Tekintet, mely fakón önmagába néz.
Hazudik, akár egy bukott angyal,
S üres szóval kínálja mindenét.

Mikor ölel, máris tovább taszítja
a fájdalomban vergődő vágyakat.
Szakadt selyemben fürdeti testét,
Mint a csendre feszített áldozat.

Tehernek tűnik a tétova idő,
és kegyelem a fájdalmas szenvedés,
a gyönyörtől vérző tiszta vásznon
aranyló remény az isteni méz.

“Az élet virág, a méz benne a szeretet” (Victor Hugo)

Néha úgy tűnik a túlsó partról
csak odaát ölel, álmodik a nap.
A lélek hídján sétál át egy emlék,
simogatja a szelíd habokat.

Bölcs öröm hullámzik bennünk,
és fényt virágzik minden ölelés,
mosolyod áttetsző, tiszta kristály,
a szentélyből zubogni kezd a méz.

Vágyaink megszentelt ősmagányát,
csak Isten, csak Isten érti meg,
szemeid csillámló csodájától
az árva éjszaka is megremeg.

Égi rózsa, hófehér liliom,
ölünkbe fészkelt csöppnyi csillagok,
hópelyhet szitál a könnyű este,
repülj, én is utánad szárnyalok. 

(Sirálynak J.A.-ra gondolva)

Vállon ragad a sanda kín,
mélyül szívemben a bánat,
keserves keresztút az éj,
sírnak az álmok utánad.

A csoda már régen halott,
csillageső hull az égből,
elillant a régi remény,
a csend új sebeket tép föl.

Hangodra ébredek reggel,
kereslek édes ígéret,
álmoktól lopott csendből,
vinnélek, vadul vinnélek.

De jajj, megáll a mozdulat,
vér folyik a csonk pohárból,
hiába már az áldozat,
az éjszaka ismét lángol.

“Akkor kezdődött az életem,
amikor megszerettelek.”
(Goethe)

Messze szalad a kéklő tekintet,
élre fent képek közt, a csend felé.
Hajszálnyi vércsíkok finom nyomát
rejti, takarja, mintha féltené.

Közben az idő csak pereg tovább,
vakon lüktetnek az üres napok,
akár a lelkünkbe szőtt bölcs remény,
lopják tőlünk a boldog holnapot.

A tiszta mélység kútjába köpnek,
nekik a harmat semmit nem jelent,
álnok szavak mérgezik az estét,
megbéklyózzák a táltos végtelent.

Isten álmait is kettétörnék,
az utat, amin csak mi lépkedhetünk,
a szerelmet, ami örök szentség,
amelyből kezdődött az életünk.

“Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, s akkor egyre jobb leszek.”

A vízből lassan szikrázó fény lesz,
a kehely kényes kristályként reped.
a halál soha sem lehet célunk,
Felé Isten parancsa nem vezet.

Elbújnék előled árva magányba,
aztán a kínoktól nyüszítenék,
bolyongva keresném könnyű lépted,
a holnapunk magasztos lényegét.

Megjárnám veled az idő árkait,
szívembe gyűrném a vad vágyakat,
végtelen sóhajjal ölelnélek,
így lelne ránk a puha virradat.

Ragyog majd bennem az égi fenség,
szelíden emészted a lelkemet
kérlek fogadj el hát önmagamnak,
ígérem: akkor egyre jobb leszek. 

“Igazán szabad szeretnék lenni, de csak veled.”

Kapaszkodik minden szelíd szóba,
minden mosolyból kortyint a szám,
tétován keresem a választ
kínokkal kivert éjszakán.

Látod, mindent betölt a szenvedés,
de akár az álmok, szabad vagyok.
Hiányod ölel csak a csendben,
elém roskadnak a holnapok.

A tükrök titkos magányát oldva
fölfénylik értünk az áldozat,
parázshidat épít az este,
angyal éleszti a lángokat.

Már ne félj, a bánat messzi útját
könnyen megjárja az árva lélek.
A megváltás bölcs kegyelmében
veled halok és veled élek.

Valaki indul, valaki vár,
nyílik az ajtó, szöknek az álmok.
Harsány öröm helyett árva csend,
versbe szőtt aranyfonál a bánat.

Te ott, én már régen itt vagyok,
hiába kísért az üres magány,
emlékek puha rétjén táncol
az ölelés, az örök szent adomány.

Hiába hódít hamis csellel,
mi már végképpen egyek vagyunk,
hiába ránt magához hetykén,
hiába mérgezi a holnapunk.

Bús csillogást kínál fény helyett,
gyűrűt, homokra épített házat,
én neked adom az éjszakát,
tiszta szerelmet küldök utánad.

Törött szárnyakkal még tovább repül,
hiába dőlt elé a délibáb,
tiszta távlat a csalfa köd helyett,
bús csodákból építi otthonát.

Istentől kapott minden nap jelet,
hiába bolyongot álmaival,
fényes kavicsok a semmi partján,
a szögek csendje senkit sem zavar.

Üres kannákban, szakadt polcokon,
emléket rejt a cinkos, vak sötét,
kifosztják, meghal, mégis szárnyra kel,
égbe vonszolja rémült kedvesét.

Majd megszégyeníti az elmúlást,
szelíden öleli a holnapot,
kiáll a fodros felhők szélére,
és a napból merít bűnbánatot.
 

Lassan, akár az őszi árnyék,
ledőlnek némán a homokfalak,
mögöttük a liget titka fénylik,
az örökké tartó pillanat.

Furcsa hang emészti a csendet,
a remény most hiába hívogat,
végtelen tisztulás erdejében
bolyonganak a bölcsen szép szavak.

Végre már keresnünk kell drága,
mitől gyógyulnak a szakadt sebek.
Ha felmerjük Isten árva könnyét,
vagy remegünk puszta éneket?

Üres bizonyság minden sóhaj.
Ha a tiszta szó végre felragyog,
akkor születünk meg veled újra,
akkor kezdődnek a hajnalok.

A láng lassan a gyertyába rejtezik,
fénylő magánya illatos ima,
a falon játszik egy fürge árnyék,
szívünkbe nőtt a tófehér éjszaka.

Kint a csend, belül a béke muzsikál,
tiszta tűz öleli a hangokat,
újszülött örömbe öltözik minden,
csillagok csókolják az arcodat.

A nádas fölött most fehér fény táncol,
bölcsen bújkáló, óvatos remény,
téged vár minden hang, minden mozdulat,
minden felhőbe formált tünemény.

Mikor elérjük büszkén a vad partot,
a lelkek mégis egyszerre hullnak,
várni kell drága, szüntelen várni,
hogy beérjen a tófehér holnap.

“Amerre párom viszed, 
ott az én helyem” (Mahabharata)

Mert rajtunk már nem lehet hatalma,
már nem zuhanhat ránk vakon az ég,
nem fulladhatunk bele a bajba,
nem mondhatjuk: megállj, elég! elég!

És nem hallgathatunk hazug csenddel, 
és nem tagadhatjuk meg az éjszakát, 
a borzongás örök mámorából
nem űzhetjük el Isten illatát.

Hisz bennünk már minden egybeforrott,
minden hatalmas, fénylő holdegész,
együtt lélegzünk, együtt vigyázzuk
a csillagok titkos-bölcs életét.

Mert rajtunk már végképp nincs hatalma,
legyen az kíntól sajgó végtelen,
ha elindulsz követlek drága, mert
ahol te vagy, ott az én helyem.

Miért ne várjam, ha úgyis eljön,
könnyekbe olvad a nehéz bánat,
szelíd szavakból szőtt himnuszok
váltják az elmormolt, halk imákat.

Isten mosolyától szép a hajnal,
a csillagok fényes aranyszögek,
finoman remegő gyertyalángba
gyűjtik az égtől kapott örömet.

Aztán suta sorban botorkálnak
a semmire feszített görcs napok,
a félelemnek áldozott percek,
hamis igét hirdető álpapok.

Nekünk már nem szabad velük menni,
hazug köntösben áldozni velük,
mert nekünk megszentelt Egy a Minden,
nekik már rég halott az istenük.

Harang zúg, a hajnalt kitakarják,
különös napfény feszül a tájra.
Üszkös szavakat hord az őszi szél,
ima fészkel Isten mosolyába.

A folyó partján csendes tűz lobog,
egymást ölelik a néma lángok,
a lét rendjében fogant áradat
elsodorja a csillogó álmot.

Csak az örökkévaló, bölcs kapu,
a remélt üdvösség égi titka
takarja köddel a feloldozást,
és várja, hogy a Kulcs végre nyissa.

Reszket a vágy, vakon földig hajol,
halk balladát dúdol árva fénye,
a tiszta szív gyenge jajszavától
zubogni kezd a liliom vére.

“Tedd meg, ami tőled telik!
És kérjed azt, amire gyönge vagy!”
                              (Szent Ágoston)

Parányi könnycsepp, vagy talán eső.
Álmainkra egy angyal vigyázz,
a rettegést hessenti messze
és szárnyával oldozza fel a gyászt.

Majd befelé igyekszik minden szó,
belülről tépi, bent kavarog,
hiába világít a hajnal,
kioltják, megölik a vad habok.

Mert sír a tenger, szüntelen zokog,
Kettétört ima az alkonyat.
Eltévedt érintés a parton,
hullámok hordozzák arcodat.

Aztán megnyílik csendben a mennybolt,
fejünkre hullnak a bölcs szavak.
Most “tedd meg, ami tőled telik!
És kérjed azt, amire gyönge vagy!”
 

“A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.”
                            (Hamvas Béla)

Olykor távolra szakad minden:
a teremtés, a csend és a tél,
s a konok kék ragyogásban
végtelen álmot forgat a szél.

Karcsú kehelyben érett óbor,
az asztalon szegett új kenyér,
az örömtől megnyílt szentély előtt
reményt sóhajt a szenvedély.

A kupola szirma beleremeg,
boldogan árad a szent patak,
édes felhőt ölel a mámor,
árnyéka tündöklő alkonyat.

A boldogságot csak az bírja el,
kire rászakadt a kegyelem,
ki önzetlen osztja szét kincseit,
akár a hófehér fejedelem.

Gyertyákkal teli domboldal, 
árnyékot ringat a víztükör, 
felhőkkel játszik a hajnal,
az est fakó fényben tündököl.

A készülő köd mögött könnyű pára 
angyalok őrzik a ligetet,
a csend tükreit rég letakarták,
s a kegyelem álomként érkezett.

Aztán összetört mindent a reggel,
forró vér folyt a föld alatt, 
a mélység kútjába dőltek
a reménybe épített bölcs szavak.

Lassan áradt szét a derű,
utána maroknyi gyöngy maradt, 
harmatot habzik a mámor
s vacogni kezd a mézpatak.

Valaki lopja a kertet, 
ágyéka ócska háború, 
kínokkal gyalázza meg a percet:
az ölelés fonnyadt koszorú.

Meddő fájdalom minden sóhaj, 
dermedten tátong az éjszaka,
a szentélyben egy kígyó táncol,
s fölfénylik fején a korona...

Csak sír, sír a fejedelem, 
magánya végtelen alkonyat, 
a felhőkből lopott vágyat 
felfalja mohón a kárhozat.

Előtted állok drága Jézusom, 
testem fakó, nyomorult kísértet,
könnyű hamuvá égtek csontjaim,
tiszta kegyelem, ha feléd lépek. 

Most fölmagaslik, mint ama kereszt
a szenvedés gyötrő jajszavából,
eléd terítem gyarló bűneim,
s az ég néma, csillagokkal gyászol. 

Reszketnek köröttem a dallamok,
földi terheim semmibe hullnak,
reményt virágzik most a fájdalom,
békét, árva szerelmet a holnap. 

Előtted állok drága Uram, Istenem,
kezedből születik az ítélet,
ahogy egykor azon a hajnalon,
oldozz fel engem, remegve kérlek!