Tanítók emlékoszlopai (letölthető doc-ban)
A magyar nyelvterület tanítóinak emlékére

Menetrend és személyi feltételek

1. Kútfő, aki ismeri a település történetét és összeállítja a névsort.
2. Helyszín kijelölése.
3. Az emlékoszlop terve.
4. Az emlékfa, a táblák elkészítése, elkészíttetése.
5. Az emlékfa rögzítése, parkosítás.
6. Az önkormányzat birtokba veszi, az emlékhely gondozásáról rendelkezik.
7. Az emlékfa átadási ünnepsége: az iskola híressége, régi pedagógusok, végzős tanulók, versmondó diákok, emlékező volt diákok.
8. Évente megemlékezés, új név elhelyezése, diákönkormányzat és munkaközösségek kitüntetettjei stb.

A segítés

1. Levéltárak címeit minden önkormányzat ismeri. A régebben kiadott helytörténeti kiadványokat a megyei könyvtárak őrzik. A Kútfő, aki írja, gyűjti egy-egy település történeteit, adatait, könnyen megtalálható, hiszen az ilyen ember nem dolgozhat titokban, mert akkor nem tudja megírni könyvét.
2. Az emlékfa helyét kell előszörre megtalálni, hogy évtizedek múlva is tisztelettel kereshesse fel a megemlékező lakosság.
3. Nem lesz könnyű megtalálni a fát, amely majd testén őrzi a névsort. Szoborkészítéshez értő ember útmutatása alapján keressék a megfelelő fát. Az oszlopot szakember rögzítse, hogy ne legyen később baj.
4. A táblákat helybéli ember is elkészítheti, főleg, ha kiváló mesterember él és dolgozik a községben.

Az emlékoszlop avatása

Az emlékoszlop avatásakor a település önazonosságát erősítő alkotás születését segítethettük világra, amely még a közterületnek a díszítésére is szolgál.

Az avatási ünnepségen minden valószínűség szerint a Kútfő, ki ismeri, hiszen évek óta kutatja, jegyzi a település történetét, elmondja az iskola, vagy iskolák történelmi múltját, jelentőségét. Emlékeztet majd az ünnepi beszéd jeles tanítókra, tanítványokra, évszázados tragédiákra, sikerekre.

Ne sajnáld az időd, hogy a múlt tiszteletére figyelmeztesd barátaidat! Ha eddig eljutottál, még olvasd el a következő oldalt, hogy az olvasmány alapján könnyebben meggyőzhesd környezeted a TANÍTÓK EMLÉKFÁJÁNAK felettébb szükséges voltáról.

A tanítók emlékére

Az anyakönyvek, levéltárak, krónikák rejtik a múlt titkait. Minden mesterségnél fontosabb mesterség a tanító mestersége. A magyar népet a tanítók mentették meg, mert a legkritikusabb helyzetek idejére a tudás időzített aknamezőjét helyezték el az állampolgárok szívében, eszében. Közismert történelmi leírásokból tudjuk, hogy a templom mellett az iskola volt a legfontosabb, amit féltve őrzött minden közösség. Szinte minden település, amelyik adott magára, erején felül tartott tanítót, épített, vezetett tanítóképzőt, iskolát, csakhogy megtanuljanak gyermekeik írni, olvasni, számolni és hogy megismerhessék a Szentírást.

Az országos iskolai hálózat kiépítésétől (XVIII. század), majd a nagy iskolareform után (századforduló előtt-után), már elérhető távolságba kerültek az állami, azaz községi iskolák, az egyházak iskolái, kollégiumai és a magániskolák. Hazánk tanítóinak névsorát, településenként, hogyha valaki egyszer összeírja és azt időrendi sorrendbe rendezi, akkor megismerhetjük a község iskolai, oktatói múltját.

Legendás pedagógusok tanítottak elemi iskolákban, ahol dolgozataik, kutatásaik világhírűvé tették, inspirálták tanítványaikat. Nem egy tanító személyisége vitte a világhírnév felé az egykori kisdiákot.

Kik is azok a tanítók?
Néhány mondatban emlékezzünk gyermekkorunkra.

Alapvetően meghatározható kincseinket a fogantatástól a születésen át, az első 6-7 évünkben kapjuk meg. Ekkor jutunk az egészséges élethez nélkülözhetetlen védekező képességhez. Ez testünknek erejét, munkabírását, terhelőképességét határozza meg. A körülöttünk élő ismerős és ismeretlen emberekről ekkor alakul ki a véleményünk, ami alapján keressük a kapcsolatot az emberekkel egész életünk során. Kincsünk még az anyanyelv. Egy életre megtanuljuk a tárgyak, az érzések, indulatok nevét, hangképét. Gondolatainkat megtanuljuk szavakkal kifejezni. Megtanulunk kérni, kedveskedni, énekelni, mesélni. Egyszóval megtanulunk beszélni. Ezt a három kincset kapjuk édesanyánktól, édesapánktól, testvéreinktől, rokonainktól, a család barátaitól és környezetünk gyermekeitől és felnőttjeitől. A kicsi gyermekkorban kapott és elsajátított tudás egy életre meghatározza a jellemünket.
A kultúrához és művelődéshez való viszonyunkat az élet második nekirugaszkodásában alapozhatjuk meg. Ennek a helyszíne az iskola. Itt már csak a nagyvilág képviselője, a tanító és mi, a gyerekek vagyunk. Ez a legnagyobb mérkőzés, ami a születés után következik életünkben.
Megtanuljuk mi után, mi következik. Betűben és számjegyben fejezzük ki a környezet látható és láthatatlan, távoli és közeli tárgyait, tájait, gondolatait. A tanító - akár férfi, akár hölgy, fiatal, vagy idősebb - minden nap velünk van, személyesen ő a Világ. Tőle ismerjük meg a tudáshoz, az ismeretekhez vezető utat. Kétségek és bizonyosságok délelőttjein, délutánjain találkozunk az ismeretlennel, a tudás által megismerhető természettel és az alkotások világával. Ebben a csodálatos utazásban ő a kísérőnk, védelmezőnk, támogatónk, de irányítónk és hajcsárunk is, de ő a mindig segítőkész ember: a Tanító.
Életünk második nagy helyszíne az iskola. Itt a tanító a polgármester, ha a közösségi életről tanulunk. A történelem órán ő és mi vagyunk a fejedelem, a király, de ha kell, ő és mi leszünk a testőr és a lázadó, vagy a jobbágy és a huszárkapitány. A földrajz, a fizika, a kémia, az algebra és a számtanórák tudósai és felfedezői lehetünk, ha a tanító fogja kezünket és elménket élesítve segít megismerni a csodálatos világot, amelybe születtünk. Olimpiai eredmények első centimétereit, másodperceit alapozzuk meg tornaórán, később a madarak hangját és erdők, szelek zúgását, suttogását utánozzuk, vagy hallgatjuk a zenei alapismeretek perceiben, óráiban. Távoli népek, vagy éppen szomszédaink anyanyelvének ízeit is megkóstolhatjuk. Az irodalom, az írott nyelv óráin találkozhatunk az emberi elme legpompásabb álmaival, kitalált történeteivel. Segítségükkel olyan világokat ismerhetünk meg, amelyek nincsenek is, de ha mégis lennének, elképzelhetjük, hogy milyen lett volna, ha én is, mi is ott lehettünk volna. Ilyen kirándulásra csak az iskolában, a tanítótól tanulhatjuk meg miképpen juthatunk el. És az iskola a helyszíne első lelki próbálkozásainknak is. Szerelem és barátság, természetesen mindkettőt a sírig hűnek képzeljük és fogadjuk meg titkos találkozóinkon. Mindezt látja, figyeli, talán még irányítja is, elkeseredésünk idején vígasztal, derűs perceinkben velünk örül a minden lépésünket kísérő és ismerő ember, a Tanító.
Idős emberek a természet és az élet alkonyati napsütésében azon merengenek, ugyan miért is füllentettek a tanítónak 10-11 éves korukban. Arról is nem egyszer folyik a szó, hogy miként alakult volna az élet, ha azt a fránya matematikát komolyabban vették volna. Ilyenkor kerül szóba az el nem csattant nyakleves, vagy a soha meg nem ismert tintagaluska. Ilyenkor a tanító a főszereplő és a feledhetetlen gyermekkor. A szülői ház és a játszótér, az árokpart, a mező és erdő után az iskola, ahol a Tanító - akár férfi, akár hölgy, fiatal, vagy idősebb - minden nap velünk volt, mert akkor ő volt személyesen a nagyvilág.
Nézzünk körül településeinken! Mit látunk? Római katolikus templomaink, közösségük védőszentjeinek szobrát, a pestisek áldozatainak, vértanúinak emlékhelyeit, nagy csaták emléktáblái, oszlopai, természetesen a tábornokok és hadvezérek nevével és a két Nagy Háború régi-új tisztelgését a Hősök előtt. A település, vagy vidék jelesebb embereinek szobrát találhatjuk még, ha arrafelé látta meg a napvilágot, vagy ott tevékenykedett a tudóssá, vagy művésszé lett honi ember, bár ez a ritkább. A temetőkben családtagjaink nyugszanak és ránk is vár egy hely.
Az ember, akinek a tudás szeretetét, a szeretet tudását és az olvasás szenvedélyét köszönhetjük, akitől a számolás varázsos tudományát tanultuk el, akitől megtanultunk térképet és kottát olvasni és megismerhettük a verslábakat, a színek és formák rendjét, nos… a Tanítónak sehol egy emléktáblája széles e hazában. Ideje azt a névsort több száz évre visszamenőleg összeállítani. Csinos réztáblákra véssük föl a neveket dátumaikkal együtt és egy nyers fa törzsére csavarozzuk fel jó erősen, hogy emlékeink visszatérjenek, ha arra járunk.
Az Emlékfát a régi iskola elé, a Hősök emlékműve mellé, temetőink díszkertjébe, vagy a templomkertben állítsuk fel - és évente a település egy jeles napján emlékezzünk e tiszteletreméltó foglalkozás mestereire, a nemzet napszámosaira, akik születésünk utáni harmadik legnagyobb mérkőzésére tanítottak meg: az Életre.

 
vissza képekhez